A minap megnéztem, hogy miket írtam tavaly tavasz óta. Muszáj vezetnem, mert még a novellák címére sem emlékszem, nemhogy a tartalmukra. Ahhoz képest, hogy nem értem rá írni, egy regény meg kb tíz novella szárad a lelkemen. Érdekes módon a novellák fele szépirodalom. Van két költő ismerősöm, akik - bár egymást nem ismerik - évek óta csendesen mondogatják, hogy a sci-fi számomra csak flört, szépíró leszek. Szerintem életre szóló szerelem, de most elbizonytalanodtam. Már hetekkel ezelőtt kértek egy SF-t, de folyamatosan ugranak be a non-fiction témák. Sőt, megírtam életem második önkéntes versét. Tudok verset írni, csak épp utálok. Ha kapok egy témát, meg határidőt, akkor bármit szavakba öntök. Nem tudom, mit csinál normális ember egy gimnáziumban, mi - lányok, fiúk - rengeteget írtunk. A banda verset, mert hát mindenki költő meg színész akart lenni (azóta utálom a szabadverset, és a bölcsész-stílt. Valami borzalmas nagy dózisban.), én meg vígjátékot, hogy az egyik barátnőmet összehozzam egy felsős fiúval. Meg persze támogattam írói fejlődésüket azzal, hogy kiröhögtem a szóvirágokat. Amúgy csak a felsős fiú lett színész. A többiek álmai megkoptak az évek alatt, ha jól tudom, írni sem írnak.
Bár lehet, hogy csak nem tudom. A versírás magányos dolog, és túl őszinte is. Míg a próza mögött megbújik a szerző, addig a jó vers olyan mértékű önkitárulkozás, mely csak akkor hiteles, ha meghalt az illető. Igen, nekem egy költő legyen halott. A többi csak póz vagy játék. (lnpeters most hördült fel, és fordult le a székről. Na jó, árnyalom: Fodor Ákos és ő életben maradhat.)
Az írókörös táborban volt egy apróság, melyen azóta sokat gondolkoztam. Ki hogyan ír? - ez volt Botond kérdése a néphez. (Később kiderült konkrétan a szinopszisra gondolt, de nekem másként tették föl). Kevés időm van, így csak kész novellával, sőt regénnyel a fejben ülök le írni. Míg kialakul bennem a cselekmény, nagyon bevonódok érzelmileg. Simán megsiratom pl a gonosz halálát. Emlékszem egy kínos pillanatra. Metrón utaztam, és újra és újra átgondoltam ugyanazt a jelenetet. Aztán rájöttem, mit kell a szereplőnek kimondani. És kimondtam. ”Térdelj le, és imádd az Istenedet.” Hát… ledermedni ennyi embert még nem láttam.
A második kör, mikor leképezem nyelvi szintre - vagyis írok. Egyszerűen lenyűgöző a nyelv. Olyan szinten elbűvöl a hajlékonysága, hogy a fenét érdekli a karakter, szinte érzelemmentesen írok, maximum egy szép kép tud lázba hozni.
A hamadik kör a javítás. Szervező memóriám van - ez azt jelenti, hogy amit leírok, azt elfelejtem. Mindig nagy élmény egy írást elővenni később, sokkal élesebben látom a hibákat. Persze a felejtés kapcsán is vannak vicces helyzetek. Nemrég felhívott valaki, az egyik novellámról beszélt. Aztán megkérdezte, hogy mitől látom ilyen negatívan a világot. Kotortam az agyamban. Mit tud, amit én nem? Fél percbe telt, mire leesett, hogy még mindig az irományról beszélünk, ahol nem volt happy end.
Sokat tűnődöm, hogy lehet megírni pl egy regényt úgy, hogy nem látja az ember előre. Sőt, a novellát talán még nehezebb. Ott minden mondat egy tégla, és ha nem passzol pontosan, az egész düledezik. Most írok egy regényt, de annyira képlékeny, hogy csak a csomópontokat látom, és ez zavar. Ahogy olvasom az írós blogokat, látom, van, akinek a mozaik módszer jön be, van aki spontánul ír. Mindkettő lenyűgöz, így sokkal nagyobb szellemi erőfeszítés egy egységes regényt alkotni.
No, elfogyott a söröm, és mivel nem bízom benne, hogy a második olyan szép tapasztalatokhoz juttat, mint kissg-t, így ágybateszem magam. Máskor majd még mesélek.
-, nagyon furcsa élmény volt.
És nem hagyok a blogon üzenetet, mert a, neveletlen vagyok, b, balfrász lecsap.