Relax

Hétvégén a kölkökkel Pesten voltunk. Szombaton a várban harci játékok voltak. Elég ijesztőek azok a csattanások, mikor két nagydarab fickó karddal püföli egymás páncélját és fejét. Tisztességesen odasóztak a másiknak, amitől fiam annyira fellelkesedett, hogy mindenáron kardot akart vetetni. Vagy legalább egy sodronyinget, esetleg egy számszeríjat…  Mondtam neki, hogy inkább befizetem a felcsernél egy akciós érvágásra. Végül kiegyeztünk egy otthoni rpg-ben. A Matthias Rex csoportból az egyikük gyerekkori haver volt, szóval fölpróbálhatták a láncingét, a könnyebbet, ami 15 kiló körüli. Voltak kint kovácsok és egyéb mesteremberek is. A lányom úgy elvonta a nyeregkészítő srác figyelmét, hogy az keresztülszúrta az ujját.�

Este hazavittük a kölköket a barátnőm férjének (jól bírta, nem mondom), mi meg az Iparművészetibe mentünk perzsaszőnyegeket és dervistáncot nézni. Volt valami divatbemutató is, rengeteg anorexiásnak látszó csajszi illegett a kifutón. Sokkoló volt. Értem, miért vezették be külföldön az alsó súlyhatárt.

Utána átmentünk a holokausztos emlékházba, mivel ott sokféle néptánc-műsor volt, meg tánctanítás stb. Bár a szervezők ezt nem gondolták végig, aki ugyanis bement a múzeumba, az biztos nem akart táncra kélni utána. Úgyhogy zene volt, és sok üldögélő jóember. Mi is jártunk bent, tényleg nyomasztó. És kiváló hely az írásra, bár nem tudom, ha néha bevonulnék a kis laptopommal, mit szólnának hozzá… Amúgy a hely különös atmoszférájához hozzájárult a figyelés. Végig éreztem, hogy a dekorációs falak mögül szemmel tartanak minket.

Éjfél után már nem volt értelme máshová átmenni, így kocsmáztunk, ötkor keveredtünk haza. Még sose voltam részeg, szóval a barátnőm úgy döntött, hogy leitat, mert abnormálisan nyugodtan kezelem a válást. Utólag belegondolva szó se esett a hapsikról, hanem arról, mi mindkettőnknek a legfontosabb: Istenről. A pincér lelkesen hozta az újabb köröket (sör + next), mi meg asztaltcsapkodva vitáztunk Isten fanyar humoráról, terveiről, a vele kapcsolatos tapasztalatainkról, kríziseinkről stb. Furcsa éjszaka volt, sok dolgot másképp látok tőle. A barátnőm amúgy ötször többet ivott, és még mindig tudta, hogy merre kell hazamennünk. Megtartom a csajt…

Szombaton kint voltam a könyvhetes programokon. Már a műhelyesek érkezése előtt is körbesétáltam, belenéztem a Napkút, Jak és Accordia könyvekbe, megállapítva, hogy teljesen megváltozott az elmúlt tíz évben az ízlésem, és a kortárs szépirodalom kis kivétellel hidegen hagy. Utána szemezgettem a pszichós könyvekből, Feldmár Szégyen és szeretetét rengeteg helyen árulták, de az már megvan, majd talán írok is róla. Viszont láttam egy érdekes krízises könyvet, viszont a szerzője teljesen ismeretlen, így nem volt bizodalmam felé.

Utána megjöttek a Delta műhelyesek, Mailman, Charon, Pampalini, meg befutott Sezi is, egy extagunk. Körbejártuk az sf pultokat, kitárgyaltuk a könyveket, meg elnéztünk a Csodaidők 2. dedikálására is. Jól állt az írónőnek a tüsis haj. Kicsit meglepődtem, mennyire lendületes lány, kár hogy nem tudtunk vele hosszabban beszélgetni. Illetve nem kár, szép hosszú dedikációra váró sor állt előtte. A két kötetet egyszerre is meg lehetett venni, és elég nagy kedvezmény adtak rá. De egyesével is kapható volt. A második kötet amúgy az elsőnél kb ötszázzal drágább, szerintem ez nem volt túl szerencsés döntés a kiadótól, de ők tudják. Ha cserébe kihozzák a maradék két kötetet, egy szavam se lesz.

 A könyvet amúgy már elolvastam, egyelőre rendezem a benyomásokat. Vannak nagyon jól megírt részek benne, de volt  olyan rész is, ahol nem tudtam követni az összefüggéseket. Majd elolvasom még egyszer, aztán lehet, írok róla kritikát. (Amúgy rengeteg könyv van a polcon, amiről írni akarok, eddig nem tettem, mert vagy kedvelem/utálom a szerzőt, vagy műhelyes/avanás, netán én is benne vagyok valami novellával, vagy simán annyira rossz, hogy időpocsékolás tollat ragadni a kapcsán. Szóval úgy se lennék elfogulatlan. Ám a múltkor toleranciám határához értem, úgyhogy a jövőben nem érdekel más csipkés lelkivilága, olvasható könyveket akarok. A CSi 2. amúgy jó volt, ez nem erre vonatkozott.)

A könyhetes kódorgás után a Csülökben landoltunk. Sezit máskor is meg kell hívni, nagyon élveztem a párbeszédüket Gulandroval, noha mindketten próbáltak udvariasak lenni (először találkoztak), de kihozták a másikból a sovinisztát-feministát. Beszéltünk a szerepjátékos-regények női karaktereiről meg a maszturbációról is.

Most indul a Karcon egy műhely, gondolom, aki oda belépett, az hozzánk már nem jelentkezik (két műhely szvsz fölösleges), úgyhogy remélem, kevesebb jelentkező lesz, így több időm jut a conos Literátorműhelyes novellákra. Sezi hozza a conra a jelmezeseket, én már láttam őt szakállas törpe nőként, kiváncsi vagyok, most mit tervez. Valószínűleg Pampalini is jön a conra, kicsit gondolkozott a jelmezen, de aztán letett róla. Hát nem tudom, bennem felmerült, hogy megtartom az előadásomat, aztán lelépek a városba egy kis botránykeltésre… Bár félek, ha nem tartom a szemem Vásárhelyin, szétszedi szegény írópalántákat. Úgyhogy valószínűleg maradok, legalább lesz, aki elássa a hullákat.

Mindjárt itt a nyári írókörös tábor, és rájöttem, még semmi sincs rendesen megszervezve. Igaz, jó esély van rá, hogy én nem is tudok menni, elég zűrös most a magánéletem, de szeretném, ha a többieknek olajozottan menne a dolog. Hanna addigra lefordítja az épp aktuális írástechnikai könyvet. No, azért legalább egy napra lenézek, elvégre el kell látni sütivel a népet.  

Charon jön Sezivel és velem asztali rpg-re, mi fogjuk beavatni. Az egyik eltés szemináriumon kapott kedvet hozzá. Szerintem biztos lennének többen is, csak nem tudják, hogy hol és kivel kezdjék a játékot.  

A tali után jól bőrig áztam, aztán felmarkoltam a kölköket és hazavonatoztunk. Nálunk a MÁV-átszervezés előnyösen sült el, gyakrabban járnak a vonatok, és negyven perc helyett a zónázók 20 alatt hazavisznek.

Vasárnap volt a lányom elsőáldozása, és legnagyobb megdöbbenésemre az atya egy sci-fi prédikációt adott elő. Biztos sokat gyötörte az agyát rajta, hogy milyen nyelven szóljon a kis krapekokhoz, hogy azokban megmaradjon valami. Ehhez tudni kell, hogy a pap hetvenen túl van, és emészhetetlenül bölcs. (Próbált valaki egy kiló sót tenni egy liternyi levesbe? Na, ilyen érzés, mikor lelki vagy isteni fejtegetésbe kezd.)

A prédikáció úgy kezdődött, hogy volt egyszer egy csapat kisiskolás, akik nem most, hanem kétezer év múlva élnek, és minden gyereknek saját űrhajója van bicikli helyett. Történelmet, hittant nem tanulnak (figyeltem, fölcsillantak a szemek! ), mert van egy időgépük, és egyszerűen megnézik, mi történt régen. Elmennek egy vacsorára is, ahol egy férfi olyan furcsa dolgot mond, hogy egy kenyér az ő teste. Aztán másnap is meglátogatják, de látják, hogy megkínozzák, és megölik ezt az ember. Hát ki akarna a csapatába tartozni? Ugye, senki? (Na, itt már a felnőttek is feszülten figyeltek.)

Azon tűnődtem közben, hogy mennyire igaz, hogy a minden kornak más nyelvezete van. A mi korunké a sci-fi és fantasy mesék, az a csatorna, ami könnyen befogadóra talál. Szvsz kevés író fogja föl, hogy ez mekkora felelősség.

A történet közben olyasmivel folytatódott, hogy valami csapat érkezik a faluba, és a tagjai rossz dolgokat tesznek (a világ kísértése), de pár egyszerű ember is jön, aki viszont látja a helyes ösvényt, és segít a gyerekeknek (tanítványok). Mindenkinek döntenie kell.

A beszéd vége nem maradt meg teljesen, mert már megint elálmodoztam azon, hogy mi lenne, ha az oltár fölött lógó kétméteres fafeszület lezuhanna. (Két vasláncon lóg, és pont agyon csapná az atyát. Szerintem már ahhoz is nagy hit kell, hogy az ember aláálljon. Egyszerűen muszáj belőle novellát írnom, ez annyira bizarr.) De mindenki más lelkesen figyelt, azon rokonok is, akik életükben először jártak misén, pedig általában az udvarias arcok mögül mindig kicsillan a nemtetszés.

Muszáj elkapnom az atyát (amíg még él ), és kiszedni belőle, honnan jött ez az ötlet, hiszen életében egy SF, F könyvet nem vett a kezébe, még a HP könyvekről is én világosítottam föl. Majd jó alaposan megdícsérem, hátha mély nyomokat hagy benne. Hú, de jó lenne Sf stílusú prédikációt hallani, csak épp felnőtt témában. Az egyháznak dolga volna az is, hogy segítsen az embereknek elgondolkozni a hit szempontjából olyan társadalmi, etikai kérdéseken melyek már az a küszöbön toporognak.   

Ma megejtettük a baba-mama kör második alkalmát. Örülök, hogy beindul, a csecsemőgyilkosság nagy sokk volt a községnek. A helyi gyerekorvos is csinál egy kört, némi egészségügyi felvilágosítással fűszerezve, így a mienk valószínűleg lelki sík felé fog elmozdulni. Ma minden anyukát meséltettem ki ő, mi ő. Eddig is gyanítottam, hogy a beköltözők mennyire magányosak. Idejönnek Pestről, legtöbbször apró gyerekkel, a férj egész nap távol, se rokon, se ismerős… de azért a személyes beszámolók meghökkentettek.

Fura volt az is, hogy zártnak és távolságtartónak érezték a helyieket. Nekem ellenkező tapasztalatom van, bár talán azért, mert könnyen mosolygok vagy köszönök rá másra. Még az Undok Alkoholista Tata is visszaköszön, pedig az utcából senkinek sem szokott. Bár, jobban belegondolva, három évig jónapotoztam nagy vidáman. Mindegy.

Az anyucik prevenciója elindult. Minél kevésbé depressziósak, annál harmonikusabb a családi élet, annál szivesebben van otthon a férj, és annál kevesebb válás és egyéb balhé lesz. Mivel a plébánia közösségi termében vagyunk, és akik eljöttek, azok katolikusok, vagy reformátusok, úgy tűnik valami lelki vezetés lesz a dologból. Nagyon úgy áll, hogy tőlem várnák, ami meglepetésként ért. Persze én vagyok a hülye, gondolhattam volna rá, hogy nem csak a magány, hanem egyfajta lelki éhség is kialakul. Kicsit kísértésbe estem, hogy felvállaljam, hiszen az adottságom megvan hozzá, de azért ez mégis a vak vezet világtalant esete lenne. Hm, úgy tűnik, öregszem, már nem hiszem tévedhetetlennek magam. Inkább keresek egy megfelelőbb embert.

Hogy mi ebben a Sf? Semmi. Csak őket hallgatva rájöttem, hogy én - aki ugyanígy beköltöző anyuka voltam -, saját prevencióm miatt kezdtem anno blogolni.

E héten lezárul a nevezési időszak. Az egyszerűsítés címén sikerült bonyolítanom a háttérszervezést, meg a férjem életét. Eddig az volt, hogy a pesti kiadók Salgótarjánba elküldték a köteteket, amiket Bódi Ildi szépen visszaküldött a pesti zsűritagoknak. Ezt a fölös kört személyes átvétellel oldottuk meg, magyarul a férjemet elzavartam a könyvekért, aztán bedobta a három pesti zsűritagnak, a maradékot meg postáztam a vidékieknek. Ez így egyszerűen hangzik, az is, ám nem számoltam az egyéni nevezőkkel, meg a gyötrődő írókkal - nevezzek-e vagy se-, meg a meglepetésszerűen felbukkanó novellistákkal, a visszapattanó mélekkel, az ötszáz pld alatti újságokkal, a határon túli magyarokkal, a magánkiadásokkal, meg a memóriámmal, hogy szegény F.Tóthot hivatalosan meg se kerestem… stb. De már kezd ki alakulni, kb 50 nevezés lesz, és ebből nyolc regény. Majd kimegy a weblapra, amint rátettem a mancsomat a kötetekre.

Kezdem érteni, Bódi Ildinek (Avana vezetője) miért nincs ideje írni. A Roham pályázat most jár le, és nem írtam arra se, a HP-re se, meg a kézirattal se haladok. Mondjuk a Mátyás Gömörbe’ pályázatra beadtam egy SF-et, üdítő színfolt lesz a sok reál között szegény zsűrinek.�   Még egy “Szépirodalmi Sf” pályázaton második lett a Csak mi, lélekharcosok novellám. Hogy miért jó nekem az, hogy Szlovákiában publikálom az eddigi legjobb írásomat, az számomra is rejtély. Sebaj, fontos, hogy a határon túliakat is ellássuk sf-nek álcázott lélektani művekkel. De majd lesz egy szösszenetem májusi Galaktikában is. Még jó, hogy Chelloveck szólt, mert biztos orra estem volna a kertben, ha kiveszem a lapot a postaládából, és rajta a nevem.

Míg én piszmogok, Jud legalább halad a könyvével. Remélem, hamar nyomtatásba kerül. Egy részét láttam, nagyon ígéretes. Motiváló is a szorgalma, azt hiszem, ma éjjel kihagyom az alvást és írok. 

Nem érem föl ésszel ezt a pesti szórás temetkezési divatot. Eddig azt hittem, hogy akinek nincs hozzátartozója vagy nagyon szegény a család, ott az önkormi támogatja a legolcsóbb temetésfajtát, és azért van ez a mód. Pedig nem, rengetegen választják ezt, olyannyira, hogy a két-három hónappal később tudnak adni temetési időpontot. Mellesleg nem sokkal olcsóbb, mint pl egy urnás, szóval ez sem érv.

Igazából aki meghalt, annak oly mindegy, ez főleg az élőnek számít. Annyira rohanó világban élünk, az értékek szertefoszlanak, kell nem csak lelkileg, de az anyagi világban is egy pont, ahol megállhatunk, emlékezhetünk. Főleg, ha hirtelen a haláleset.

Most vonatkoztassunk el az esetleges vallási oldalról. A régi időkben az élet minden nagyobb eseményét valamiféle konkrétcselekedet kísérte. Keresztelő (ma már alig), esküvő (ma már együttélés), vagy a felnőtté válást valami konkrét változás. Ez utóbbi még halványan, de megvan pl érettségi, jogsi, szavazójog. A külső cselekedet pszichésen megkönnyíti az egyénnek, hogy egy-egy korszakot helyére tegyen, de ez a szórásos dolog már a temetés lényegét is elveszi.

Most kezd meghalni az a generáció, akik a másod világháború alatt született. Mennyi özvegy rángathatta ki a gyereket a temetőbe, akár évekig… értem, hogy van, aki ezért gyűlöli a sírokat. A helyzet amúgy romlani fog, utána az a generáció ballag a sírba, akik a szocializmusban nőttek föl. Az egyik eszme kisöpörte a másikat, de annak a hiteltelenségét bizony megélték. Szóval sem stabil elvi, sem stabil érzelmi hátterük nincs. (Mennyi válás… ) Ők már meg se értik, mire jó egy sír, csak a külsőséget látják. És nem hiszik, hogy az unokák törődni fognak a hellyel, tulajdonképpen már nem hisznek semmiben, és még önzetlennek is tartják magukat, hogy ilyen fajta temetést akarnak, pedig a legfontosabbat veszik el, a segítséget, hogy a gyász apránként feloldódjon. 

- A neten ezer helyen beleakadni a A Kreatív írás című könyv reklámjába. Örülök, hogy fontosnak tartották lefordíttatni. Persze, nyilván jó üzlet van benne, hiszen a magánkiadást választó ifjak gyakran túl vannak pár kiadói elutasításon, és (remélhetőleg) érdekli őket, hogyan fejlődhetnek. De más magánkiadónál nem láttam még írástechnikai könyvet, pedig igazán rászokhatnának. Ismertető itt.

- A műhely megszavazta, hogy kikerülhet az írókörös oldalra a Hogyan ölne Jung c. novim. Ha nem vagy boldog tulajdonosa egy Új Galaxisnak, akkor lásd itt.

- A Pszinapszis idén ápr. 18-20 között lesz. Valószínűleg csak a vasárnapi programra megyek. Kit érdekel még?

Sokan az ünnepekben csak a rohanást látják. Legyen kaja, takarítás, tojás, bár az mégse, minek jön ide bárki is… Valójában az ünnepeknek döbbenetes mértékű csendje van, és mikor ez annyira felgyűlik, hogy kiszakad, abból támadnak azok a rítusok, miket más külsőségnek lát. Hasonló ez is az élet más fontos dolgaihoz. Minden a csendből táplálkozik.

Félúton vagyunk, nagyszombat van. De másképp is félúton vagyunk. A férjem minap azon tűnődött, hogy az apja és a nagyapja is halott volt 66 éves korára, ő pedig 34 éves. Bólintottam, és nem mondtam, hogy fellélegzek, ha a negyvenötön túl lesz. Ez is egyfajta várakozás. Nem a jófajta. 

Múlt szombaton láttam a fél filmet. Azért csak a felét, mert kijöttünk róla. Kétlem, hogy a rendezők a “kívánt hatás” címszó alatt a fejfájásra gondoltak, de bizony belőlünk ezt váltotta ki. A vicces, hogy sem a férjem, sem én nem vagyunk migrénes figurák. Az izgalmi szintemről árulkodik, hogy a tizedik perc tájékán azon tűnődtem, vajon a sötétben tapintás alapján meg lehet-e különböztetni az M&M’s csokigolyókat. A negyven percet úgy húztuk ki, hogy mindketten udvariasak voltunk, mert azt hittük, a másikat tán érdekli a sztori.

 A film amúgy egy felirattal keződött, mely szerint a felvétel valami bizonyíték. Azt vártam, hogy tíz perc után kinyírják a kamerást és végre elindul a történet. Aztán megvilágosodtam, hogy EZ a sztori. A kézikamerás megoldás amúgy nagy ötlet lehetett volna, ha nem viszik túlzásba, de többet láttam a szereplők egyéb testrészeit, mint arcát, így eleve a megkülönböztetéssel gondjaim voltak, nemhogy a beleéléssel. Tök hidegen hagyott a sorsuk. Történet - a leszűkített nézőpont miatt - nulla volt. Viszont a tüzérség bevetése alatt (erős, villanó fények, marha hangos zaj) rájöttem, hogy nem vagyok epilepsziára hajlamos. Végső soron ez is pozitívum, de egy B kategóriás filmnek jobban örültem volna…

A rendőrök elveszik a jogsit, ha alkoholt észlelnek a vezetőnél. De mi van, ha az ivás “munkaköri kötelesség”?

 Tegnap mesélte egy akolitus, hogy a püspöki kar levelet írt emiatt a döntéshozóknak, mivel a vidéki papok akár napi hat-nyolc misét, temetést is végeznek, egymástól távol eső falvakban. Legalább fél decit bort kéne inniuk egy-egy átváltoztatás során…