Relax

A márciusi Galaktikában megjelent az Inga című novellám. A megírásnak praktikus oka volt, a freudi id-ego-superego tartalma szerintem generációsan változó, és elspájzoltam öreg napjaimra ezt a kutatási témát. Egy novellát ugye sokkal nehezebben vesztek el, mint egy noteszt vagy egy file-t.

Ez a felettes-én ügy sok szempontból érdekel. Ha elfogadjuk Karl Popper kritériumát (vagyis egy elmélet akkor helyes, ha x, y, z megléte megcáfolná) - akkor Freud strukturális felosztása máris kihullik a rostán. Mert hogy lehet bebizonyítani, hogy nincs? Tartalmilag szerintem nem megragadható. Nézhetjük az egyes elemek tevékenységét, pl egonál az elhárítómechanizmusokat, de logikailag ez is problémás, hiszen, ha az anyósom mosolyog, akkor a, kedvel b, utál csak elfojtja. Gonosz kognitív pszichológusok csináltak erre egy számítógépes modellt, és Freud apánknak MINDIG igaza lett benne.

Az ego stb létén túl még nagyon érdekes az, hogy vajon honnan származik az energia. Freud szerint a hármas felosztás nem velünk született, hanem a környezet hozza létre. És az energia biológiai alapú (de nem köti konkrét idegrendszeri stb területhez), magyarul a libidóból ered; illetve csak az ösztönénnek van energiája, a másik kettő ezt használja. Hartman viszont velünk született énmagokról ír, és később konfliktusos (azaz Ödipuszos stb) és konfliktusmentes (kognitív fejlődés) énszféráról. Honnan a konfliktusmentes énszféra energiája? Na, mindegy, még van pár ilyen bajom. Mindenestre módszertanilag meg az a fogas kérdés, hogy az alapötlet - a generációs tartalmi változás - asszociációkkal vizsgálható-e vagy sem.

Visszatérve a novellára… Necroman Mk2 (Lacza Gábor) a Solárián leírta, miről szól, ennél én csak rosszabbul tudnám. Necro kritikájának amúgy nagyon örültem, mert egy évig együtt Íróköröztünk és totál más nézetünk van az írás hogyanjáról, a novellák lényegéről és felépítéséről. Egyszerűen nem vagyunk egymás “ideális olvasója”. Úgyhogy kihúzom magam, hogy az írás elérte nála a 7 pontot.

Ez a bejegyzés érik egy éve, nem akartam megírni, de az utóbbi időben megint több zavaró írással találkoztam.

Sok író életében vannak olyan sorok, melyeket úgy érez, mintha “valaki diktálná”. Nagyon erős töltettel rendelkeznek, pedig van úgy, hogy maguk a szavak fakók. Az olvasó érzi az erejét, bevésődik az adott mondat, vagy novella. Valami különleges történik, az író többet ad a tehetségénél - vagy épp ez a tehetség lényege: hogy csatorna, melyen átnyúlik valami más. Mindegy, minek hívjuk… megcsillan a Nirvána, felbugyog a kollektív tudattalan vagy épp az evolúciós ősemlékezet, vagy Isten-ördög világképbe rendezzük. Ezek a személytől függenek, lényegében mindenki a saját szubjektív valóságában él, milliónyi kis univerzumban.

Bármi is történik, életet ad az írásnak. De nem csak a jónak. És ez a bajom. Más, ha egy regényben kellő időben és helyen felbukkan a gonosz, és megint más a novellákban tocsogó öncélú gonoszság. Tudom, hogy most fut a Lidércfény poor gonosz varázslós pályázata, nem erről beszélek, ez csak játék. Arról beszélek, mikor az író megnyit magában egy csatornát, amit bölcsebb lenne nem tenni. Egyáltalán nem biztos, hogy visszatudja zárni. Az OPNI valláspatológiai osztálya már megszűnt, szétszórták a betegeket, pedig tanulságos lenne egy körséta.

Van olyan író, aki kényszert érez, azért hívja életre a sötétséget, aztán megrémül, bizonytalan az ép eszében és visszajelzést vár netes oldalakról, hogy minden okés vele. És mit kap? Azt, hogy milyen ügyes, és így tovább. A kommentelők csak az átütő erőt érzik, de azt nem fogják fel, hogy mire bíztatják a szerzőt. Feláll a hátamon a szőr ilyenkor.

A másik fajta író olyan spirituálisan, mint egy darab fa. Hajszolja a transzcendens élményeket akár meditációs technikákkal, akár szerekkel, miközben maga sem hisz benne. A nagy ego sajnos nem védelmi faktor, sőt.

Az olvasóról általában megfeledkezünk. Az igazán jó írás mémeket mindenképp, de talán valami többet is létrehoz a másik ember fejében. Azt gondolom, teremtés. A manapság dúló nagy önmegvalósítási lázban elsikkad az író felelőssége. Ha a görög drámákról és a katarzis jellemformáló erejéről beszélek egy ilyen novellistának, akkor értetlenül néz. És legföljebb annyit fog föl, hogy korlátoznám az ő nagy szabadságát. Pedig korántsem erről van szó.

Nem tudom… leírtam ezeket, aki erre jár, és magára ismer, az gondolja meg, mit enged önmagába. Részemről több íróval nem ülök le ilyesmiről beszélgetni. Minden alkalmat megszívtam, és nem - a szinte mindig jószándékú - személy által.

A többiektől elnézést, vissza lehet ülni a sorozatok elé.

Egy új fantasy novellámat olvashatjátok a neten, Dudorok névre hallgat.

Tavaly tavasszal egy csomó pszichós tesztet kellett kitöltenünk (szerintem, hogy empátiát tanuljunk, mit érez a szegény áldozat egy 600 kérdéses kérdőív során ) , és ez persze kihatott a novellázgatási kedvemre is. Bár az írásból nem tűnik ki, de Gallt nagyon tisztelem. A frenológia (koponyadudortan) ugyan csak egy vicc a mai embernek, de ő az elsők között volt, aki feltételezte, hogy az agy területei és a humánspecifikus funkciók összekapcsolhatók. Míg pl Broca előtt leborulunk, addig Gall csak lábjegyzet a tudománytörténetben, pedig ennél többet érdemel.

Ígértem, hírt adok a megjelent írásaimról. A Galaktika októberi számában leközölték a Szemünk fénye c. novellát. Köszönöm Insider, Assaoter, Necromantmk2 dicséretét (és Adeptus hallgatását :)). Épp az oktatásos ACS-t szerkesztettem azon a személyiséglélektan órán, ahol az emberi nemet faktoranalízissel megerőszakolták. Innen az ötlet. Leírni meg a disztópiázós napjaimban írtam, innen a cselekmény.

***

LnPeters jóvoltából felkerült három virgonc fantasy novellám a Bookmaniára (letölthető innen egyben). Még Írókörös feladatok voltak. A Sose szólj be varázslónak egy fantasy népmese stílben (igen,  77…). A Jóvágású vérfakas nősülne a nagy Ő kinyomozásáról szól; A mágia ára meg játék egy adott ötlettel. Régi írások, de szerettem őket.

A minap megnéztem, hogy miket írtam tavaly tavasz óta. Muszáj vezetnem, mert még a novellák címére sem emlékszem, nemhogy a tartalmukra. Ahhoz képest, hogy nem értem rá írni, egy regény meg kb tíz novella szárad a lelkemen. Érdekes módon a novellák fele szépirodalom. Van két költő ismerősöm, akik - bár egymást nem ismerik - évek óta csendesen mondogatják, hogy a sci-fi számomra csak flört, szépíró leszek. Szerintem életre szóló szerelem, de most elbizonytalanodtam. Már hetekkel ezelőtt kértek egy SF-t, de folyamatosan ugranak be a non-fiction témák. Sőt, megírtam életem második önkéntes versét. Tudok verset írni, csak épp utálok. Ha kapok egy témát, meg határidőt, akkor bármit szavakba öntök. Nem tudom, mit csinál normális ember egy gimnáziumban, mi - lányok, fiúk - rengeteget írtunk. A banda verset, mert hát mindenki költő meg színész akart lenni (azóta utálom a szabadverset, és a bölcsész-stílt. Valami borzalmas nagy dózisban.), én meg vígjátékot, hogy az egyik barátnőmet összehozzam egy felsős fiúval. Meg persze támogattam írói fejlődésüket azzal, hogy kiröhögtem a szóvirágokat. Amúgy csak a felsős fiú lett színész. A többiek álmai megkoptak az évek alatt, ha jól tudom, írni sem írnak.

Bár lehet, hogy csak nem tudom. A versírás magányos dolog, és túl őszinte is. Míg a próza mögött megbújik a szerző, addig a jó vers olyan mértékű önkitárulkozás, mely csak akkor hiteles, ha meghalt az illető. Igen, nekem egy költő legyen halott. A többi csak póz vagy játék. (lnpeters most hördült fel, és fordult le a székről. Na jó, árnyalom: Fodor Ákos és ő életben maradhat.)

Az írókörös táborban volt egy apróság, melyen azóta sokat gondolkoztam. Ki hogyan ír? - ez volt Botond kérdése a néphez. (Később kiderült konkrétan a szinopszisra gondolt, de nekem másként tették föl). Kevés időm van, így csak kész novellával, sőt regénnyel a fejben ülök le írni. Míg kialakul bennem a cselekmény, nagyon bevonódok érzelmileg. Simán megsiratom pl a gonosz halálát. Emlékszem egy kínos pillanatra. Metrón utaztam, és újra és újra átgondoltam ugyanazt a jelenetet. Aztán rájöttem, mit kell a szereplőnek kimondani. És kimondtam. ”Térdelj le, és imádd az Istenedet.” Hát… ledermedni ennyi embert még nem láttam.

A második kör, mikor leképezem nyelvi szintre - vagyis írok. Egyszerűen lenyűgöző a nyelv. Olyan szinten elbűvöl a hajlékonysága, hogy a fenét érdekli a karakter, szinte érzelemmentesen írok, maximum egy szép kép tud lázba hozni.

A hamadik kör a javítás. Szervező memóriám van - ez azt jelenti, hogy amit leírok, azt elfelejtem. Mindig nagy élmény egy írást elővenni később, sokkal élesebben látom a hibákat. Persze a felejtés kapcsán is vannak vicces helyzetek. Nemrég felhívott valaki, az egyik novellámról beszélt. Aztán megkérdezte, hogy mitől látom ilyen negatívan a világot. Kotortam az agyamban. Mit tud, amit én nem? Fél percbe telt, mire leesett, hogy még mindig az irományról beszélünk, ahol nem volt happy end.

Sokat tűnődöm, hogy lehet megírni pl egy regényt úgy, hogy nem látja az ember előre. Sőt, a novellát talán még nehezebb. Ott minden mondat egy tégla, és ha nem passzol pontosan, az egész düledezik. Most írok egy regényt, de annyira képlékeny, hogy csak a csomópontokat látom, és ez zavar. Ahogy olvasom az írós blogokat, látom, van, akinek a mozaik módszer jön be, van aki spontánul ír. Mindkettő lenyűgöz, így sokkal nagyobb szellemi erőfeszítés egy egységes regényt alkotni.

No, elfogyott a söröm, és mivel nem bízom benne, hogy a második olyan szép tapasztalatokhoz juttat, mint kissg-t, így ágybateszem magam. Máskor majd még mesélek.

Szombaton elnéztem Gödöllőre az írókörös táborba. Egy kollégium kis nappalijában ült a nép a laptophalmok felett. Nagyon érdekes gyakorlatok voltak. A vendégnek kötelező előadnia. Hallottam Hackett mellédumálásnak a végét az írói módszereiról - szerintem nincs is neki, csak értelmesen néz -, és JudLorin előadását a szinopszisírásról.  Kiderült más, mint a vázlat, és az is mi legyen benne, mi nem. Külföldön vannak galád kiadók, akik csak az első mondatot olvassák el.

Ez nagyon megragadott, rögvest fel is idéztem pár kedvenc első mondatomat: “Oregon admirális nem volt jó ember, ez nem szerepelt a munkaköri leírásában.” / “Péntek este volt, így hát felvágtam az ereimet; olyan szokássá vált ez, mint a WC fedél lehajtása vagy a papucs az ágy mellett.” / “Ahogy megláttam a tömeget, megértettem, miért nem engedélyezték a Lánchídon a tüntetést: féltek, hogy leszakad, hiszen minden tüntető száz kilogramm felett járt.”

Imádom az első mondatokat… mostanság a Karcolatos antológiában olvastam a legjobbat: “Mióta Ági belépett az életembe a szavak lerövidültek.” (Kondás Gy: A tolvaj) Nagyon megragadott. Igaz, a második már rögvest csalódás volt, ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni.

Egy gyakorlatot én is megcsináltam. Kikotortam a legrosszabb párbeszédet az egyik kéziratomból és átírtam. Hát… marha nehéz úgy, hogy ugyanaz az info benne maradjon, és még az érzelmi töltet se változzon, csak érdekesebb legyen. Azt hiszem, nagyon tanulágos volt, előszedem a többit is. A műhelyeseknél szabad végződés volt, hiszen csak játszottak. Nagyon vicces megoldások születtek, kiválóan szórakoztam. Rengeteg tehetséges ember volt egy kupacon, és ez ritka élmény.

Mivel muszáj volt, én is tartottam előadást, bár szerintem ez erős eufemizmus az “utálok papírról olvasni, nézzetek bele és kérdezzetek” stílusomra. Össze-vissza csapongtunk, mászkáltunk az agyamban. Részemről jól szórakoztam. Szóba került az MHC alléltól kezdve a férfiak szakálla bejön-e evolúciósan, meg a kedvencem, hogy ki némul meg, ha fejbevágják és ki nem.

Utána Kadmon regényekről mesélt, majd Hackett kivitt a vonathoz. (Köszi!) Persze a hatvani vonat öt perccel később ért Rákosra, így éjjel egy órát várhattam a szolnokira. De nem baj, jó nap volt, megérte.�

Loptam egy kis netet itt a Szefantoron, és körbenéztem a hálón. Láttam, hogy beindult a www.pulpfiction.hu oldal, melynek nagyon örülök. Másfél éve nem publikáltam. Nagyon megtisztelő volt, hogy felkértek a Rost első szerzői közé, és meglepődtem, hogy rögtön az első számba beválogatták a Bioüzemmódot. Az ötlet alapja amúgy a jelen.

Gondoltam, írok az előadásokról, aztán rájöttem, hogy az vicces lenne, merthogy szinte semmit nem láttam a programokból. Köszönöm Merrasnak a felvételt és a netes közvetítést - retro egyesületünk tör a jelen felé. Meg a twittert is a három huligánnak (szs, corpus, merras). A helyzetből kiragadva igen egyedi lecsapódása volt a connak, de mi tagadás nagyon szórakoztató.

__(’Read the rest of this entry »̵

A múltkor nem fértem a bőrömbe, és összedobtam egy Hungarocon utópiát (?) Mivel nem tudtam eldönteni, hogy a hazai sf élet kinyírása utópia vagy disztópia, ezért jó voltam, és nyitva hagytam a végét. Aki nem tud jönni a conra, egy hideg sör mellett nyugodtan vegye elő. A téma biológiai alapja amúgy a Nők Lapjából való.

http://www.scifi.hu/node/423

Azt hiszem, nagyon fontos az életben a helyes arányérzék, és ez nem csak az életkor/miniszoknya belátásra vonatkozik, hanem az írásra is. Aki közepes szinten ír, elsajátít pár technikai alapot, meg némileg kitartó, az pár novellát tud publikálni itt-ott. Ettől még nem lesz író, legföljebb elindult a becsületes iparosok útján. Ami nem kevés, de nem is sok. Valahogy az utóbbi időben nagyon hiányolom a szakmai alázatot. Talán az a baj, hogy mint szervező túl sok amatőr íróval kerültem kapcsolatba, nem tudom. Fonyódi azt mondta Karcos író-olvasó találkozón, hogy mikor Nemes közölte, hogy kiadja az első regényét, olyasmit felelt, ne add ki, nem áll rá készen…

Szeretném érezni azt a katartikus élményt, hogy olvasom valaki novelláját, felnézek, és azt mondom, hogy “baszki”. A minap megvolt ez az élményem, és talán az összehasonlítás miatt lett hirtelen éles a különbség. Sokszor érzem azt is, hogy a legtöbb szerző nem teszi föl magának a kérdést: mit kap az olvasó a történetem által? Miért jó neki, hogy elolvasta? Nem muszáj minden novellával megváltani a világot, de mint olvasó úgy vélem, a sci-fi pont az a zsáner, mely könyörög legalább minimális mondanivaló után.

No, mindegy, csak futtatom az eszmét. Kötőszáron. Még a végén elszabadul.