Tűnődések az írásról némi citromos sör mellett
A minap megnéztem, hogy miket írtam tavaly tavasz óta. Muszáj vezetnem, mert még a novellák címére sem emlékszem, nemhogy a tartalmukra. Ahhoz képest, hogy nem értem rá írni, egy regény meg kb tíz novella szárad a lelkemen. Érdekes módon a novellák fele szépirodalom. Van két költő ismerősöm, akik - bár egymást nem ismerik - évek óta csendesen mondogatják, hogy a sci-fi számomra csak flört, szépíró leszek. Szerintem életre szóló szerelem, de most elbizonytalanodtam. Már hetekkel ezelőtt kértek egy SF-t, de folyamatosan ugranak be a non-fiction témák. Sőt, megírtam életem második önkéntes versét. Tudok verset írni, csak épp utálok. Ha kapok egy témát, meg határidőt, akkor bármit szavakba öntök. Nem tudom, mit csinál normális ember egy gimnáziumban, mi - lányok, fiúk - rengeteget írtunk. A banda verset, mert hát mindenki költő meg színész akart lenni (azóta utálom a szabadverset, és a bölcsész-stílt. Valami borzalmas nagy dózisban.), én meg vígjátékot, hogy az egyik barátnőmet összehozzam egy felsős fiúval. Meg persze támogattam írói fejlődésüket azzal, hogy kiröhögtem a szóvirágokat. Amúgy csak a felsős fiú lett színész. A többiek álmai megkoptak az évek alatt, ha jól tudom, írni sem írnak.
Bár lehet, hogy csak nem tudom. A versírás magányos dolog, és túl őszinte is. Míg a próza mögött megbújik a szerző, addig a jó vers olyan mértékű önkitárulkozás, mely csak akkor hiteles, ha meghalt az illető. Igen, nekem egy költő legyen halott. A többi csak póz vagy játék. (lnpeters most hördült fel, és fordult le a székről. Na jó, árnyalom: Fodor Ákos és ő életben maradhat.)
Az írókörös táborban volt egy apróság, melyen azóta sokat gondolkoztam. Ki hogyan ír? - ez volt Botond kérdése a néphez. (Később kiderült konkrétan a szinopszisra gondolt, de nekem másként tették föl). Kevés időm van, így csak kész novellával, sőt regénnyel a fejben ülök le írni. Míg kialakul bennem a cselekmény, nagyon bevonódok érzelmileg. Simán megsiratom pl a gonosz halálát. Emlékszem egy kínos pillanatra. Metrón utaztam, és újra és újra átgondoltam ugyanazt a jelenetet. Aztán rájöttem, mit kell a szereplőnek kimondani. És kimondtam. ”Térdelj le, és imádd az Istenedet.” Hát… ledermedni ennyi embert még nem láttam.
A második kör, mikor leképezem nyelvi szintre - vagyis írok. Egyszerűen lenyűgöző a nyelv. Olyan szinten elbűvöl a hajlékonysága, hogy a fenét érdekli a karakter, szinte érzelemmentesen írok, maximum egy szép kép tud lázba hozni.
A hamadik kör a javítás. Szervező memóriám van - ez azt jelenti, hogy amit leírok, azt elfelejtem. Mindig nagy élmény egy írást elővenni később, sokkal élesebben látom a hibákat. Persze a felejtés kapcsán is vannak vicces helyzetek. Nemrég felhívott valaki, az egyik novellámról beszélt. Aztán megkérdezte, hogy mitől látom ilyen negatívan a világot. Kotortam az agyamban. Mit tud, amit én nem? Fél percbe telt, mire leesett, hogy még mindig az irományról beszélünk, ahol nem volt happy end.
Sokat tűnődöm, hogy lehet megírni pl egy regényt úgy, hogy nem látja az ember előre. Sőt, a novellát talán még nehezebb. Ott minden mondat egy tégla, és ha nem passzol pontosan, az egész düledezik. Most írok egy regényt, de annyira képlékeny, hogy csak a csomópontokat látom, és ez zavar. Ahogy olvasom az írós blogokat, látom, van, akinek a mozaik módszer jön be, van aki spontánul ír. Mindkettő lenyűgöz, így sokkal nagyobb szellemi erőfeszítés egy egységes regényt alkotni.
No, elfogyott a söröm, és mivel nem bízom benne, hogy a második olyan szép tapasztalatokhoz juttat, mint kissg-t, így ágybateszem magam. Máskor majd még mesélek.
sheenard Said,
szeptember 4, 2009 @ 8:17 am
Hagyod a karakteredet élni, és te, mint istene, csak elésodrod az embereket, s a helyzeteket… A többit megoldja ő.
Nem mellesleg pedig a gonosz is volt egyszer göndör fürtű neveletlen és szabad lelkű kiskölyök…
onsai Said,
szeptember 4, 2009 @ 9:36 am
Ha hagyom élni őket, akkor abból kétszáz részes szappanopera lesz. Első kézirat, amit megírtam, egy egymillió karakteres első kötet volt. Mire lehúztam belőle 400 K-t, addigra megőszültem.
A gonoszokat kedvelem. Van bennük valami kíméletlen őszinteség.
raves Said,
szeptember 4, 2009 @ 10:23 am
Szerintem a szépirodalom az ugyanolyan személyes és őszinte dolog, mint a versírás. Legalábbis én így gondolom. A fikciós novellában a karakter és a cselekmény fontos, a szépirodalomban az író és a gondolatai. Mármint jelenleg ezt látom a kortárs irodalomban.
Érdekes a három szintű alkotási módszered. Tul.képpen nálam is hasonló, csak fordítva megy: első körben kidolgozom a vázlatot. Itt még a karakter is csak egy sablon, statikus valami. Aztán a második szinten jön az írás, és akkor vonódom be érzelmileg. Ez a legnehezebb és legfárasztóbb része. Utána jön a javítás, de azt utálom
Még valami a versíráshoz: a versírás rohadt nehéz dolog. Mert tömény. Ezért nehéz 3000 karakterben prózát is írni
onsai Said,
szeptember 4, 2009 @ 12:01 pm
A szépirodalomi témák kapcsán: ha nem történetet mesél el, hanem pl egy füveskönyvet ír valaki - nekem az is csak poszthumusz hiteles.A vers tényleg tömény, de ne feledjük, gyorsabb a sikerélmény is. Nem véletlen, hogy rengeteg kamasz ezt ír, nem novellát.
Raves, te a karakterből vagy a világból indulsz ki?
raves Said,
szeptember 4, 2009 @ 12:12 pm
Jó verset írni szvsz nagyon nehéz, a siker is nehezen jön. De legalább hamar megvan, már ha az a cél, hogy lelki szemetesláda legyen az iromány.
SF-nél többnyire a világból indulok ki, de fantasy-nál inkább karakterből. Nem tudom, miért alakult így.
acélpatkány Said,
szeptember 4, 2009 @ 1:07 pm
Írjál szépirodalmi sci-fit! Nem vicc. A jó SF már szépirodalom. Simán lehet ötvözni a kettőt, de idehaza nagyon kevéssel találkoztam (konkrét nevet nem mondok, és egyik sem ma ismert szerző), külföldi SF-ben se többel.
onsai Said,
szeptember 4, 2009 @ 5:47 pm
És magánban küldesz neveket?
fairylona Said,
szeptember 4, 2009 @ 6:28 pm
A költős résznél én is majdnem lefordultam a székről, a metrósnál meg félrenyeltem a kávémat.
Mindenesetre egyetértek Acélpatkányal, szerintem jó irányba haladsz.
Acélpatkány: Nekem is küldhetsz.
MailMan Said,
szeptember 5, 2009 @ 1:01 am
A metrós résznél én is jót röhögtem
Beagle például tiszta szépirodalom, csak ő mondjuk a fantasy irányából. Nem véletlenül az egyik példaképem.
Chelloveck Said,
szeptember 5, 2009 @ 1:39 am
Ú, a vers tényleg nehéz.
onsai Said,
szeptember 5, 2009 @ 8:22 am
Ilona, örülök, hogy nem fulladtál meg.
Sajnálom, hogy a költőkről ilyen erős véleményem van, de szerintem az igazi fájdalom néma. Sőt, minden, ami igazán erős érzelem túl mélyen van, hogy más lássa. Ezért a vers csak akkor őszinte, ha az ember önmagának írja. Ha viszont a köv. héten hősiesen pózolni kezd vele akár újságban, akár neten, akkor erősen elgondolkozok.
Kérdés persze, hogy kell-e őszintének lennie a versnek, hogy jó legyen? Illetve kinek ír az ember verset, másnak vagy önmagának?
onsai Said,
szeptember 5, 2009 @ 8:35 am
Mailman, Beagle egyszarvúját szerettem, de pl az Egy csendes zúgot nem. Olyan szinten állt az a világ, hogy megőrjített. Persze, ez volt alényege, értem én, de nekem már a köldöknézést súrolta.
Hm, AP, amúgy sok témát nem lehet sci-fiben megírni. Pl az istenes novellák egy része nem ül. Felesleges díszletté válik az SF, ha nem a világból következik az adott probléma. Ezt már egyszer eljátszottam a Csak mi, lélekharcosok novellával. Egy “szépirodalmi Sf” című pályázaton helyezett lett, de csak mert irodalmi zsűri bírálta, és nem sci-fis. Sárdiék simán kizárták volna. Nehéz integrálni.
fairylona Said,
szeptember 5, 2009 @ 12:53 pm
Most már én is csak magamnak írok verset. (Nem sci-fit.) Pontosan a dolog kitárulkozós volta miatt nem küldöm el sehová, amit írok. Párszor persze gondoltam rá, de aztán föltettem magamnak a kérdést, hogy ki mindenki láthatja/fogja ezt látni. Akarom-e h lássák a kollégáim, a főnökeim, a leendő munkaadóim, a szerelmeim, vagy bárki aki esetleg rákeres a nevemre, és a válasz persze azonnal az lett h nem, dehogyis… Nagyon hülyének kellene hozzá lenni. (Másrészt viszont, lehet h egy férfinak ez nem annyira kínos, de persze nem tudhatom.)
adeptus Said,
szeptember 7, 2009 @ 4:42 pm
“Hm, AP, amúgy sok témát nem lehet sci-fiben megírni. Pl az istenes novellák egy része nem ül. Felesleges díszletté válik az SF, ha nem a világból következik az adott probléma.”
Szerintem az én Teofániám működött scifiként és istenes novellaként is. Nem mondom, hogy a legjobb, amit írtam, de a szívemhez közel áll.
acélpatkány Said,
szeptember 7, 2009 @ 6:44 pm
Ja igen, ebben egyetértek onsaival, hogy akkor már nem az SF voltából ered a novella konfliktusa, de nekem még akkor is SF. Sárdiék kizárták volna, én nem
fairylona Said,
szeptember 8, 2009 @ 3:19 pm
Ez utóbbiban egyetértek Acélpatkánnyal.
ricu Said,
szeptember 10, 2009 @ 7:59 pm
Velem is előfordult már, hogy felnevettem valahol, egyedül, és furán néztek rám… De ha olyan párbeszéd zajlik a fejemben, ami nem lenne jó, ha kifele is elhangzana, akkor szám előtt a kezem, hogy biztosan odabenn maradjon
A metrós jelenet jó
Chelloveck Said,
szeptember 12, 2009 @ 12:36 am
Citromos sört iszol?
Nem is értem, miért basztatják szegény Burger Pistát, tök igaza van. 
Szerintem te még Swarowski üveget is szoktál venni ékszerárban! 
Chelloveck Said,
szeptember 12, 2009 @ 12:37 am
(Nem elég, hogy off vagyok, de még suttyó is, hehehe!)
onsai Said,
szeptember 14, 2009 @ 10:30 pm
Chello, lebuktam
Adeptus, a Teofániád tényle működött, aláírom. Mondjuk úgy, hogy kivétel…
Ilona, igazából akkor tudjuk meg, hogy ki voltál, ha a hagyatékod felett sírunk… és ez így van jól. Szerintem az utókor dolga, hogy naggyá tegye a hőseit. Ha már írni nem tudnak, legalább szervezzenek
tapsi Said,
október 3, 2009 @ 1:05 am
“A gonoszokat kedvelem. Van bennük valami kíméletlen őszinteség.”
Ez érdekes, én találkoztam pár olyan emberrel, akik jó főgonoszok lettek volna egy brazil szappanoperától kezdve egy Tolsztoj regényig a legtöbb irodalmi közegben, és ha valami nem volt rájuk jellemző, hát az az őszinteség volt. A többségük láthatóan saját maga előtt is folyamatosan tagadta, hogy épp mit és miért csinál.
Noir Intense Said,
október 4, 2009 @ 7:26 pm
Tapsi: ez egy érdekes vitaindító felvetés lehetne. Nagyban függ attól, hogy ki hogyan értelmezi a gonoszt, és hogy melyik szempont a fontosabb számára - ugyanis nem csak kifelé mutatott őszinteség létezik, sőt!
“Sokat tűnődöm, hogy lehet megírni pl egy regényt úgy, hogy nem látja az ember előre.”
Én eddig úgy tapasztaltam, hogy nincs is rá igazán abszolút szabály: minden egyes regényt más oldalról közelítettem meg. Mindegyiknek más volt a “célja” - az egyik ezért jó, a másik azért, és erre a vonalra hasalok rá. Egyikben a szereplők maguk alakítják a történetet, a másikban az események sodornak, stb. és minden mást hozzáigazítok.
onsai Said,
október 26, 2009 @ 1:09 pm
Tapsi, a gonoszok MÁSSAL őszinték.
Részemről megbecsülöm azokat, akik utálnak, mert hozzájárulnak a személyiségfejlődésemhez. Kedvelni persze nem kedvelem őket.
Noir, mert te zseni vagy…