Relax

Múlt szombaton láttam a fél filmet. Azért csak a felét, mert kijöttünk róla. Kétlem, hogy a rendezők a “kívánt hatás” címszó alatt a fejfájásra gondoltak, de bizony belőlünk ezt váltotta ki. A vicces, hogy sem a férjem, sem én nem vagyunk migrénes figurák. Az izgalmi szintemről árulkodik, hogy a tizedik perc tájékán azon tűnődtem, vajon a sötétben tapintás alapján meg lehet-e különböztetni az M&M’s csokigolyókat. A negyven percet úgy húztuk ki, hogy mindketten udvariasak voltunk, mert azt hittük, a másikat tán érdekli a sztori.

 A film amúgy egy felirattal keződött, mely szerint a felvétel valami bizonyíték. Azt vártam, hogy tíz perc után kinyírják a kamerást és végre elindul a történet. Aztán megvilágosodtam, hogy EZ a sztori. A kézikamerás megoldás amúgy nagy ötlet lehetett volna, ha nem viszik túlzásba, de többet láttam a szereplők egyéb testrészeit, mint arcát, így eleve a megkülönböztetéssel gondjaim voltak, nemhogy a beleéléssel. Tök hidegen hagyott a sorsuk. Történet - a leszűkített nézőpont miatt - nulla volt. Viszont a tüzérség bevetése alatt (erős, villanó fények, marha hangos zaj) rájöttem, hogy nem vagyok epilepsziára hajlamos. Végső soron ez is pozitívum, de egy B kategóriás filmnek jobban örültem volna…