Egyébként ha belegondolsz, szerintem majdnem minden SF-írónál tudsz Te is olyan regényt olvasni, ami után nem biztos, hogy másik regényét is kézbe vennéd, ha az lett volna az első, amit elolvasol tőle, és nem tudod, hogy világhírű.
Asimovtól pl. a Csillagok, akár a por és az Űr áramlatai. Én pl. Clarke-tól a Birodalmi Földet és az Idő szemét a mai napig képtelen vagyok végigolvasni.

Nem kétlem, hogy a Sprawl trilógia későbbi részei is megfoganhattak már az író fejében, de tekintve, hogy egy interjúban Gibson maga is elismerte, hogy a Szárnyas fejvadász megnézése után újraépítette az akkor még csak íródó Neurománcot, még azt is elhinném, hogy a kritikáknak nagyobb részük is volt a dramaturgiai változtatásban. Ne feledjük, hogy a Count Zero két évvel követte a Neuromancert. Ennyi időbe bőven belefér a visszajelzések értékelése is.

Nem állítottam hogy nem lehet ellenpéldákat felhozni a lineáris sztorik mellett (pláne filmiparból, ami egyértelműen más dramaturgiát követel?)
Azt állítottam, hogy Gibsonnál az említett két regényt vizsgálva összetettebb képet mutat a Számláló nullára. Írástechnikailag nagyobb feladat több szálon végigvinni a történetet, mint egyetlenen, ez könnyen belátható.
(Természetesen ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ha az eszébe jut, még nem is tudta volna így megírni a Neurománcot. Lehet, hogy az írói eszközök már a rendelkezésére álltak, de ezt nem tudhatjuk meg, mert nem használta fel őket. Felmerül a kérdés, hogy miért, ugye.)