Relax

No, gondoltam nyitok egy postot a májusi Galaktikában megjelent novellámnak, sokkal kényelmesebb egyből értesülni róla, ha szídják…

Trethon Juditot nem ismertem, de a halála elgondolkoztatott. Főleg a hirtelensége. Vannak emberek, akik annyira kulcsfigurák, hogy a haláluk nem csak baráti hiányt hagy, hanem a munkásságuk annyira fontos, hogy beláthatatlan űr keletkezik. Ha abban a kocsiban pl Bódi Ildi ült volna, szétesne az Avana. De ugyanezt el lehet mondani pár weboldalról is. Nem becsüljük, nem is fogjuk fel a másik munkáját, tetteit, amíg a hiánya rá nem ébreszt az űrre.

Ma megejtettük a baba-mama kör második alkalmát. Örülök, hogy beindul, a csecsemőgyilkosság nagy sokk volt a községnek. A helyi gyerekorvos is csinál egy kört, némi egészségügyi felvilágosítással fűszerezve, így a mienk valószínűleg lelki sík felé fog elmozdulni. Ma minden anyukát meséltettem ki ő, mi ő. Eddig is gyanítottam, hogy a beköltözők mennyire magányosak. Idejönnek Pestről, legtöbbször apró gyerekkel, a férj egész nap távol, se rokon, se ismerős… de azért a személyes beszámolók meghökkentettek.

Fura volt az is, hogy zártnak és távolságtartónak érezték a helyieket. Nekem ellenkező tapasztalatom van, bár talán azért, mert könnyen mosolygok vagy köszönök rá másra. Még az Undok Alkoholista Tata is visszaköszön, pedig az utcából senkinek sem szokott. Bár, jobban belegondolva, három évig jónapotoztam nagy vidáman. Mindegy.

Az anyucik prevenciója elindult. Minél kevésbé depressziósak, annál harmonikusabb a családi élet, annál szivesebben van otthon a férj, és annál kevesebb válás és egyéb balhé lesz. Mivel a plébánia közösségi termében vagyunk, és akik eljöttek, azok katolikusok, vagy reformátusok, úgy tűnik valami lelki vezetés lesz a dologból. Nagyon úgy áll, hogy tőlem várnák, ami meglepetésként ért. Persze én vagyok a hülye, gondolhattam volna rá, hogy nem csak a magány, hanem egyfajta lelki éhség is kialakul. Kicsit kísértésbe estem, hogy felvállaljam, hiszen az adottságom megvan hozzá, de azért ez mégis a vak vezet világtalant esete lenne. Hm, úgy tűnik, öregszem, már nem hiszem tévedhetetlennek magam. Inkább keresek egy megfelelőbb embert.

Hogy mi ebben a Sf? Semmi. Csak őket hallgatva rájöttem, hogy én - aki ugyanígy beköltöző anyuka voltam -, saját prevencióm miatt kezdtem anno blogolni.

E héten lezárul a nevezési időszak. Az egyszerűsítés címén sikerült bonyolítanom a háttérszervezést, meg a férjem életét. Eddig az volt, hogy a pesti kiadók Salgótarjánba elküldték a köteteket, amiket Bódi Ildi szépen visszaküldött a pesti zsűritagoknak. Ezt a fölös kört személyes átvétellel oldottuk meg, magyarul a férjemet elzavartam a könyvekért, aztán bedobta a három pesti zsűritagnak, a maradékot meg postáztam a vidékieknek. Ez így egyszerűen hangzik, az is, ám nem számoltam az egyéni nevezőkkel, meg a gyötrődő írókkal - nevezzek-e vagy se-, meg a meglepetésszerűen felbukkanó novellistákkal, a visszapattanó mélekkel, az ötszáz pld alatti újságokkal, a határon túli magyarokkal, a magánkiadásokkal, meg a memóriámmal, hogy szegény F.Tóthot hivatalosan meg se kerestem… stb. De már kezd ki alakulni, kb 50 nevezés lesz, és ebből nyolc regény. Majd kimegy a weblapra, amint rátettem a mancsomat a kötetekre.

Kezdem érteni, Bódi Ildinek (Avana vezetője) miért nincs ideje írni. A Roham pályázat most jár le, és nem írtam arra se, a HP-re se, meg a kézirattal se haladok. Mondjuk a Mátyás Gömörbe’ pályázatra beadtam egy SF-et, üdítő színfolt lesz a sok reál között szegény zsűrinek.�   Még egy “Szépirodalmi Sf” pályázaton második lett a Csak mi, lélekharcosok novellám. Hogy miért jó nekem az, hogy Szlovákiában publikálom az eddigi legjobb írásomat, az számomra is rejtély. Sebaj, fontos, hogy a határon túliakat is ellássuk sf-nek álcázott lélektani művekkel. De majd lesz egy szösszenetem májusi Galaktikában is. Még jó, hogy Chelloveck szólt, mert biztos orra estem volna a kertben, ha kiveszem a lapot a postaládából, és rajta a nevem.

Míg én piszmogok, Jud legalább halad a könyvével. Remélem, hamar nyomtatásba kerül. Egy részét láttam, nagyon ígéretes. Motiváló is a szorgalma, azt hiszem, ma éjjel kihagyom az alvást és írok. 

No, a mostani SF blogos játék kapcsán én is lerovom tiszteletemet a nagyok előtt. Mindhalálig Card… De hogy színesítsem a listát, inkább azokat írom, melyekért 15 évesen  rajongtam:

LEGJOBB MAGYAR SCI-FI REGÉNY

Hegedűs István: Pettyes labda a világkupában. Még bőgtem is rajta.

Tőke Péter: A kocka hatalma. A könyvet imádtam, de a kockát bizony hamar meguntam, inkább a sakk.

LEGJOBB KÜLFÖLDI SCI-FI REGÉNY

 Thea Beckman: Keresztes hadjárat farmerban. Ezt tucatszor kikölcsönöztem a könyvtárból, és mindig dühöngtem, ha valaki “ráült”, mikor én olvasni akartam. Milyen emberek vannak!

Chippendale: KEEC (A nagy világregatta). Az összes karaktert kedveltem, és C. olyan könnyed kézzel ír, észre se venni a szerző személyét a történet mögött.

LEGJOBB NOVELLÁK ÉS ANTOLÓGIÁK: Passz. Kamaszként utáltam a novellákat, legföljebb pár orosz csúszott át a szűrőn, a világ a regénnyel kezdődött és a trilógiákkal ért véget. De azért a fedebről tudok ám…

LEGJOBB TEREMTETT VILÁG:

A Keecbeli. Állítólag lett volna egy folytatása, ahol csőlakó az emberiség. Azóta se hallottam róla, sajna. Hol röhögtem rajta (mikor az ellenséges támadást tűzoltóhabbal állították meg), hol meg a körmömet rágtam (mikor a beszervező tudta, hogy a halálba, igazi ellenség ellen küldi Morikót, nem egy vidám lövöldözős játékba, és nem mondhatta el)

No, meg az Alapítvány-könyvek, rajongtam a matematikusokért.

LEGJOBB IDEGEN FAJ

 A Keecben az emberiség apró segítői, Táskaírógép és társai… mindig elhúzták a csíkot, mikor jött az ellenség, viszont szívesen olvasgatták a tűzoltási kézikönyvet.

LEGJOBB REGÉNYSZEREPLŐ

A Kereszteshadjára farmerban főhőse. A csávó megpróbálja a gyerek kereszteshadjáratnál megszervezni az ellátást, a betegek elkülönítését stb. Kamasz nagy zűrben.

LEGJOBB FŐGONOSZ (KARAKTER / FAJ / SZERVEZET)

Karakter: Harkonnen báró (Dűne), a szívem csücske a fickó azóta is. Annyira undorító és ellenszenves, hogy olyan lelkesen vártam, mikor döglik végre meg…

Faj: most csalok, mert ez felnőttkori: a hangyok (A holtak szószólója). Mikor Ender megpillantja azt a játszóteret… hogy én mennyire kiakadtam.

Szervezet: Nagy testvér (1984). Anyám micsoda nyomasztó könyv volt! Egy osztálykiránduláson olvastam a buszon, odakint ezerágra sütött a nap, én meg döbbenettel forgattam a lapokat. Akkor értettem meg, mi az a diktatúra.

Nem érem föl ésszel ezt a pesti szórás temetkezési divatot. Eddig azt hittem, hogy akinek nincs hozzátartozója vagy nagyon szegény a család, ott az önkormi támogatja a legolcsóbb temetésfajtát, és azért van ez a mód. Pedig nem, rengetegen választják ezt, olyannyira, hogy a két-három hónappal később tudnak adni temetési időpontot. Mellesleg nem sokkal olcsóbb, mint pl egy urnás, szóval ez sem érv.

Igazából aki meghalt, annak oly mindegy, ez főleg az élőnek számít. Annyira rohanó világban élünk, az értékek szertefoszlanak, kell nem csak lelkileg, de az anyagi világban is egy pont, ahol megállhatunk, emlékezhetünk. Főleg, ha hirtelen a haláleset.

Most vonatkoztassunk el az esetleges vallási oldalról. A régi időkben az élet minden nagyobb eseményét valamiféle konkrétcselekedet kísérte. Keresztelő (ma már alig), esküvő (ma már együttélés), vagy a felnőtté válást valami konkrét változás. Ez utóbbi még halványan, de megvan pl érettségi, jogsi, szavazójog. A külső cselekedet pszichésen megkönnyíti az egyénnek, hogy egy-egy korszakot helyére tegyen, de ez a szórásos dolog már a temetés lényegét is elveszi.

Most kezd meghalni az a generáció, akik a másod világháború alatt született. Mennyi özvegy rángathatta ki a gyereket a temetőbe, akár évekig… értem, hogy van, aki ezért gyűlöli a sírokat. A helyzet amúgy romlani fog, utána az a generáció ballag a sírba, akik a szocializmusban nőttek föl. Az egyik eszme kisöpörte a másikat, de annak a hiteltelenségét bizony megélték. Szóval sem stabil elvi, sem stabil érzelmi hátterük nincs. (Mennyi válás… ) Ők már meg se értik, mire jó egy sír, csak a külsőséget látják. És nem hiszik, hogy az unokák törődni fognak a hellyel, tulajdonképpen már nem hisznek semmiben, és még önzetlennek is tartják magukat, hogy ilyen fajta temetést akarnak, pedig a legfontosabbat veszik el, a segítséget, hogy a gyász apránként feloldódjon. 

- A neten ezer helyen beleakadni a A Kreatív írás című könyv reklámjába. Örülök, hogy fontosnak tartották lefordíttatni. Persze, nyilván jó üzlet van benne, hiszen a magánkiadást választó ifjak gyakran túl vannak pár kiadói elutasításon, és (remélhetőleg) érdekli őket, hogyan fejlődhetnek. De más magánkiadónál nem láttam még írástechnikai könyvet, pedig igazán rászokhatnának. Ismertető itt.

- A műhely megszavazta, hogy kikerülhet az írókörös oldalra a Hogyan ölne Jung c. novim. Ha nem vagy boldog tulajdonosa egy Új Galaxisnak, akkor lásd itt.

- A Pszinapszis idén ápr. 18-20 között lesz. Valószínűleg csak a vasárnapi programra megyek. Kit érdekel még?

Sokan az ünnepekben csak a rohanást látják. Legyen kaja, takarítás, tojás, bár az mégse, minek jön ide bárki is… Valójában az ünnepeknek döbbenetes mértékű csendje van, és mikor ez annyira felgyűlik, hogy kiszakad, abból támadnak azok a rítusok, miket más külsőségnek lát. Hasonló ez is az élet más fontos dolgaihoz. Minden a csendből táplálkozik.

Félúton vagyunk, nagyszombat van. De másképp is félúton vagyunk. A férjem minap azon tűnődött, hogy az apja és a nagyapja is halott volt 66 éves korára, ő pedig 34 éves. Bólintottam, és nem mondtam, hogy fellélegzek, ha a negyvenötön túl lesz. Ez is egyfajta várakozás. Nem a jófajta. 

Múlt szombaton láttam a fél filmet. Azért csak a felét, mert kijöttünk róla. Kétlem, hogy a rendezők a “kívánt hatás” címszó alatt a fejfájásra gondoltak, de bizony belőlünk ezt váltotta ki. A vicces, hogy sem a férjem, sem én nem vagyunk migrénes figurák. Az izgalmi szintemről árulkodik, hogy a tizedik perc tájékán azon tűnődtem, vajon a sötétben tapintás alapján meg lehet-e különböztetni az M&M’s csokigolyókat. A negyven percet úgy húztuk ki, hogy mindketten udvariasak voltunk, mert azt hittük, a másikat tán érdekli a sztori.

 A film amúgy egy felirattal keződött, mely szerint a felvétel valami bizonyíték. Azt vártam, hogy tíz perc után kinyírják a kamerást és végre elindul a történet. Aztán megvilágosodtam, hogy EZ a sztori. A kézikamerás megoldás amúgy nagy ötlet lehetett volna, ha nem viszik túlzásba, de többet láttam a szereplők egyéb testrészeit, mint arcát, így eleve a megkülönböztetéssel gondjaim voltak, nemhogy a beleéléssel. Tök hidegen hagyott a sorsuk. Történet - a leszűkített nézőpont miatt - nulla volt. Viszont a tüzérség bevetése alatt (erős, villanó fények, marha hangos zaj) rájöttem, hogy nem vagyok epilepsziára hajlamos. Végső soron ez is pozitívum, de egy B kategóriás filmnek jobban örültem volna…

Hát megjött a Harry Potter, mivel gyorsabban olvasok, mint a gyerek (vicces is lenne, ha nem) már végeztem vele. Hát… szar volt. Fölösleges volt darkosítani. Pont azt szerettem benne , hogy egy kedves, bájos kamaszkönyv. Harry jellemfejlődése logikus, jól is van ábrázolva, de könyörgöm, a gyerek érzelmileg azonosul vele. Egy fásult, kétségbeesetten sodródó fiúval, akinek ellopták a gyerekkorát, aki már a csodált mesterből is kiábrándul és csak arra vár, hogy vége legyen ennek  az egésznek.

Aztán ott van pár apró mozzanat. Csak én érzem úgy, hogy Dumbledore homokosságára célozgatnak? Pitonból is ki lehetett volna hozni valami lélekemelő dolgot; aztán az a megnyúzott, nyüszító csecsemőféle a szék alatt… hát nekem bölcselkedhetett közben D., bizony rohadtul nem érdekelt. Na meg D. öccse se áll össze jellemileg, de ezen már csak legyintettem.

Gondoltam, eldugom a gyerek elől a könyvet, aztán mégse tettem, mert úgy is megtalálná, kölcsönkérné, élelmes az istenadta. Valamit ő is érezhet, mert ma, ahogy hazajött a suliból ránézett a kötetre, aztán inkább előhúzta a Winnetou-t.